Az oroszországi világbajnokság utolsó csoportmeccsein mindenkinek volt mit bizonyítania: egyeseknek sikerült, míg mások megbuktak.

Uruguay – Oroszország

Az orosz válogatottról mindenki szuperlatívuszokban beszélt a találkozó előtt – mondván nyolcat lőttek, egyet kaptak, erőből és dinamikából fociznak, mennek és lehengerelnek mindenkit. Csak épp azt nem vették figyelembe, hogy egy szaúdi és egy egyiptomi csapattal szemben voltak képesek ilyen – egyébként valóban meggyőző – teljesítményre. És ez az összecsapás örökre elhallgattatta volna a kétkedőket. De nem így lett. Az orosz mozdony vakvágányra futott. Nem elég, hogy korán hátrányba kerültek a túlzott keménységük miatt, utána két teljesen felesleges szabálytalanság miatt emberhátrányba is kerültek – két gólos hátrányban ráadásul. Hogy mégis mi lehetett annak az oka, hogy az oroszok nem tudták hozni a formájukat, az az ellenfél játékából adódik. Az uruguayiak középpályája ugyanis zsebre tette az oroszokét, ahonnét ezúttal kimaradt Golovin, bár ő sem védekezéséről híres – ahogyan az uruk középpályássora sem feltétlenül. Mind Bentancur, mind Vecino és Torreira inkább védekező-szellemű játékosok – ezt írtam már korábban -, és talán egy Golovinnal felálló orosz válogatott okozhatott volna meglepetést, de nélküle csak statikusabb és ötlettelenebb volt a játékuk. Érdemes kiemelni Zobnint, aki remek formában játszik eddig a vb-n, ezúttal is a középpálya legjobbja volt – már ami a védekezést illeti, de hát ne is várjuk tőle, hogy pirloi magasságokba emelkedik majd támadásban.

Az uruguayi válogatott végre játszhatta azt, amit eddig nem engedtek nekik. Mind a két korábbi találkozóját nyögdécselve nyerte meg, mert nem hagytak nekik igazán területet, Cavanit és Suarezt rendre megelőzték, vagy kisodorták, vagy leszerelték, folyamatosan szívta valaki a vérüket – az oroszok megadták nekik azt a felemelő lehetőséget, hogy nem állítottak rájuk külön embereket: Cavani négyszer lőhetett kapura, ez a negyede csapata próbálkozásainak. És jól szemlélteti még, hogy az orosz középpálya-védelem nem állt a helyzet magaslatán, hogy a 16 kísérletből 6 talált kaput, de 9 „open plays” volt, ami nagyon magas szám. Érdemes megemlíteni még, hogy a balbekk Laxalt mekkora fejtörést okozott az orosz védelemnek – gyors volt, jól cselezett, és a beadásai, vagy visszajátszásai is rendre veszélyesek tudtak lenni, és a kiállítást is ő harcolta ki. A csapatból messze kilóg viszont, alulról, Bentancur, aki mintha pályán sem lett volna. Több kell tőle, ez bizonyos – róla többen többször kifejtették már véleményüket, a legigazabb szerintem az, hogy meg kell tanulnia bátrabbnak lenni. A passzai java része ugyanis oldalra vagy hátra koncentrálódnak, ez pedig a középpálya tengelyén, elég karcsú.

Összességében a dél-amerikaiak jobban és többet passzoltak, többet volt náluk a labda, több helyzetet dolgoztak ki, jól kontrollálták Dzyubat és a középpályát, a védők kiemelendő munkát végeztek, megérdemelték a győzelmet. Oroszország pedig talán már arra is büszke lehet, hogy két meccset megnyertek a vb-n.

Mindkét csapat továbbjutott már a meccs előtt. Így nem volt tétje, pláne, ha azt nézzük, hogy a Portugália-Spanyolország kettős közül egyik sem szimpatikusabb ellenfél.

Dánia - Franciaország

A dánoknak elég volt egy döntetlen a továbbjutáshoz, a franciáktól pedig eddig sem láttuk semmi értékelhetőt, szóval, ez a meccs pontosan olyan volt, amilyenre számítani lehetett: szar. Nem is érdemel több szót.

Nigéria – Argentína

Az argentinok játéka a horvátok ellen külön posztot érdemelt volna, de dühödtömben és értetlenségemben ez elmaradt. Mindazonáltal nem csodálkozom a válogatott kapcsán szárnyra kapott pletykákon, és azon sem, hogy Sampaoli magára vállalta a kudarcot – ez a dolga, és igaza is volt. A Nigéria elleni meccsen viszont nem játszadozni – keményen, célorientáltan kellett játszania az argentinoknak, amit – többnyire - meg is tettek.

Az argentinok új sémában, új felállásban, új kezdőjátékosokkal, és más szellemiségben léptek pályára. Az előző mérkőzéseken mintha gőgösen, lekezelőn fociztak volna, tűz és elán nélkül. Ezúttal viszont megvolt mindez. Bekerült a kezdőbe Banega, akinek a játékára nem lehetett panasz, remekül szervezett, jól indított, és mindezekre pluszként, mintegy habként, jól szűrt és védekezett, nálam ő volt a meccs embere – másoknál Messi, aki szintén végre úgy játszott, ahogyan egy vezérnek kell: irányított, küzdött, hajtott. Banega mellett ő osztogatott még: míg előbbi 3, addig Messi 2 kulcspasszal zárt, 7 sikeres csele volt, 4 alkalommal pedig szabálytalanul tudták csak megállítani. A gól után viszont visszaesett a válogatott játéka, így Nigéria átvehette az irányítást. Köszönhető ez a nagyot küzdő, de a korosodással járó hibákkal és rozsdával küszködő Mascherano miatt, aki tényleg harcos és vezér a pályán, de lassú, körülményes, és egyre pontatlanabb. Több alkalommal is hibázott a saját térfelén, egyszerű passzokat rontott el, Musa nem egyszer megverte egy-egy ellen, és összehozott egy véleményes, de megadható tizenegyest az ellenfélnek. Persze: szerethető, ahogy hajtott, véresen, szimbolikus, meg minden, csak épp lehet, hogy mostanra többet árt, mint használ.

Nigéria megtette a magáét. Játékuk eddig sem volt virtuóz, vagy szép, még csak szimpatikus sem, de mentek és csinálták, amihez értenek. Bennük volt a győzelem, csak magukat okolhatják a vereség és így a kiesés miatt. Ighalo egymaga eldönthette volna a találkozót, előbb csúnyán elrúgta a labdát – majd teljesen unszimpatikus módon visszafújatta volna a játékvezetővel a lövést megelőző kezezést, persze, ha gólt szerez, akkor semmi gondja nem lett volna vele -, majd ziccerben a kapusba lőtte a labdát. Nem szerettem meg őt, a színjátszás és a reklamálás helyett, lőhetett volna két gólt. Akkor azért emlékeznék most rá, nem a képviselt játékfilozófiájának kritizálása miatt.

Összességében ez az argentin válogatott erre jó volt, de a franciák ellen ez vajmi kevés lesz. Nigéria pedig mehet haza a hárommillió eladott mez után. Inkább a fentebb taglalt – és még mennyi mindent lehetne írni róluk! – okok miatt jegyezhette meg őket bárki, és a mezük miatt, az tényleg jó lett.

Dél-Korea – Németország

Sok helyen, sokféleképp konferálták fel ezt a meccset és az arról írt hüledezést. Én nem teszem ezt meg: röviden elintézem. A németek gőgösen, lekezelően, nagyképűen játszottak, ugyanakkor ötlettelenül, pontatlanul, és kapkodva. Eltűnt belőlük az odaadás, a szenvedély, és középszerűen gurigáztak. Nem csak ezen a meccsen, az egész tornán. Pontatlanok voltak a kapu előtt, pontatlanok voltak a középpályán, a széleken, Hummels – ez sokat elmond az egész csapatról – eldönthette volna a találkozót, vagy négyszer, de Gomez is, Werner is. Így jártak. Én nem sajnálom őket.

ui.: Khedira nevetséges. Itt is és a Juvéban is.

Szerbia – Brazília

Brazília esélyeshez méltó módon kezdte és vezette végig a találkozót. Egy percig nem volt kérdés, hogy melyik a dominánsabb fél, és eltekintve Neymar, mostanra már rendszerszerű kamaradarabjaitól, szimpatikusan játszottak. Kreatívan, gyorsan, a szélekről befelé, középről a szélekre, és a többi. Egyedül Willian és talán Jesus lógtak ki a csapatból, Willian a Chelseaben sem volt túl jó formában, a helyén inkább látnám Costát, szegény Jesust pedig nem engedték levegőhöz a nagydarab szerb védők. Akik egyébként jól állták a sarat, legalábbis Milenkovic. Nem igazán érheti szó a ház elejét a szerb válogatottnál: küzdöttek, mentek, amíg mehettek, nem durvultak, nem borult el a fejük, tisztességgel mentek előre. Viszont az egész csapat középszerű volt: Matic a klubfoci-érában is annak számít, Milinkovic-Savic ezúttal gyengén muzsikált – vagy legalábbis nem egy nyolcvan-százmilliót érő játékoshoz méltón -, Mitrovic ügyetlen volt és így tovább. De azért jár a pacsi, megtették, ami tőlük telt.

Anglia – Belgium

A focizni nem akaró Japán válogatott és a dán-francia gárdák rettentő unalmas és alacsony színvonalú összecsapása után, az ember joggal várhatott hasonlót ettől a meccstől is. Hát, megkapta.

Mindkét csapat továbbjutott már a mérkőzés előtt, egyetlen tétje az volt, hogy melyikük játszik majd Kolumbiával vagy Japánnal. Talán nem olyan nagy dolog ez, nem? Hát…

B-csapattal állt ki mindkét válogatott, hasonló mentalitással és formációban. És az első félidő úgy eltelt, hogy nem is emlékszem rá. Meg aztán a második is. Ha semmi másra, arra azért jó volt ez a találkozó is, hogy megtudjuk: Rashford képes kihagyni a ziccereket, Vardy nagyon tud küzdeni és hajtani, még akkor is, amikor nem kell, hogy az általam nem annyira megbecsült, sőt átlagosnak tartott Januzaj képes hatalmas gólt lőni. Ennyi. Nem több és nem is kevesebb.

Az egyenes kieséses szakasz szombaton kezdetét veszi, ahol reméljük, hogy igazán beindul majd a vb, bár, az eddigi meccsekből kiindulván, nem hiszem. Úgy vélem, több hosszabbítást és tizenegyes-párbajt fogunk látni, mintsem rendes játékidőben elért győzelmet. Kinek, mi.